Félsz... félsz attól, hogy elveszíted... mindent megtennél azért, hogy veled maradjon, de mégse. Mert Te is jól tudod, hogy a folytatással csak azt érnétek el, hogy lassacskán megutálnátok egymást. Bármennyire is Szereted, bármennyire is az az Álmod, hogy Veled legyen, feladod.

Mi lenne a helyes?

Tovább élni az Álomnak, ami ki tudja, mikor ér véget, talán fájdalmasabban is, mint most, vagy abbahagyni, és elfogadni a vereséget? Nem akarod választás elé állítani, mégse tudsz mást: annyira Szereted, hogy megőrülsz attól, ha szomorúnak látod, miközben a szíved mélyén tudod, hogy valójában Te teszed azzá. Azzal, hogy nem tudod elfogadni, amit szeretne. Ő se ért meg, és Te se Őt... elveszítettétek egymást, mégis együtt vagytok... ilyenkor mi a helyes?

"Ha elveszítünk valakit, úgy érezzük, a szívünk szakad meg. Aztán eszünkbe jut az a sok kedves szó, azok a vicces dolgok, amiket mondott vagy tett, és rájövünk, hogy nem hagyott el teljesen, itt él bennünk az emlékeink mélyén..."

"Ahogy telik az idő, a vállunkat egyre nehezebb terhek nyomják, amíg akkorák nem lesznek, hogy mozdulni sem bírunk. Ezért van szükségünk valakire, aki nem hagyja, hogy megszakadjunk beléjük."

"Jól tudom, hogy hiába minden kívánság, az álmok nem biztos, hogy valóra válnak."

"Mondd csak? Hogyan lehet begyógyítani a szív sebeit?" Ha már nem gyógyítja könny, nem koptatja az idő? Vajon lehet ugyanott fojtatni, ahol abbahagytad?

"Egy nő csak akkor lehet igazán boldog, ha szerethet valakit, mindegy, hogy mennyire szenved is majd utána."

Vannak pillanatok, amikor egyedül érzed magad. Nem számít, hogy ott van melletted az, aki a legfontosabb neked, úgy érzed, hogy mégis hatalmas távolság van köztetek. A szíveitek eltávolodtak egymástól, bizonytalan vagy és félsz. Félsz, hogy elveszíted.

Nagyon furcsa ez a helyzet. Szeretnék végre valami jót is írni ide, de sajna nem nagyon megy... Alakulnak a dolgok, nem mondom, hogy minden rossz, mint általában, de van, hogy mégsem tudod azt mondani, hogy jó ez így. Az a baj, hogy fáradt vagyok, már most, még az elején. Tanulnom kellene, de minden egyes vizsgaidőszak előtt jön  valami, ami nem hagy nyugodni... nem elég, hogy a vizsgák itt vannak, a barátaim olyanok amilyenek, valami nincsen rendben... és az a legrosszabb, hogy nem tudom megfogalmazni, hogy mi, egyszerűen csak érzem, hogy nem stimmel...

"A bizonytalanság érzése leginkább valami lappangó betegséghez hasonlít, amely észrevétlenül felszívódik az ember szervezetébe. Van úgy hogy nem is gondol rá, nem is vesz tudomást róla, egyszerre aztán erőt vesz rajta, és a legboldogabb perceket is meg tudja mérgezni... "

Wind of life set me free
Lift me from this place and fly with me
Giver of hope and dreams
Cut my wings and crash me to the see

Be a strom at will
Move the soil stir the see
Through fields of fire
You'll never break me

To await your destiny
With open arms is a game of chance you fools
Paint your eyes and grin your teeth
Cowards in disguise still all you are to me

Leave your broken dreams
Alone in despear
Stay in that place
and I will be here...

Kedves blogom!

Jól elhanyagoltalak az utóbbi időben, pedig rengeteg minden történt, mégsem volt késztetésem arra, hogy írjak. Hát most van. Mégpedig az, hogy semmi sem változik. Bármennyire is hiszi az ember, hogy eljön az életében Valaki, akire számíthat, amikor igazán kellene, hogy ott legyen, akkor sosincs ott. Senki másra nem számíthatunk, csak magunkra. Ez a legfontosabb,,, hiába kérlelsz, hiába könyörögsz, senki nem fogja megfogni a kezed, és senki nem fog felemelni a földről, főleg nem akkor, amikor már csak egy kicsi kellene, és rendbe jönnének a dolgok. Ki kell tartanod, erősnek lenned, és nem törődni azzal, hogy egyedül vagy. Sok barátomat elveszítettem az utóbbi időben, pontosan azért, mert szerettem valakit. Azért, mert szeretek valakit, és ez másoknak nem tetszik.

Sokat gondolkoztam, hogy vajon szomorú legyek-e emiatt, vagy maradjak olyan, mint régen, és rájöttem, hogy bár, nagyon fáj, hogy már nincsenek mellettem, ha eljött ez az idő. hogy a hátam mögött kibeszélnek, és ellenem fordulnak, akkor nem is voltak igazi barátaim. Mert az igazi barátok akkor is melletted vannak, amikor igazán szükséged van rájuk, nem csak akkor, amikor együtt nevethettek. Hiányoznak a régi barátaim, azok, akik mellett igazán önmagam lehettem, és senki nem vetett meg ezért...

De sajnos már nem tudok annyit velük lenni, mint amennyit szeretnék, mert mindannyian suliba járunk, dolgozunk, és nagyon kevés időnk marad egymásra. De tudom, hogyha felhívnám őket, ők jönnének, és itt lennének mellettem.

Hamarosan itt az új év, és úgy érzem, semmi jót nem fog hozni. Semmi nem fog most sem változni, továbbra is egyedül leszek, de legalább újra megerősödöm.

A vizsgák is felhalmozódtak, és nagyon nehéz lesz, de ki kell tartani, hiszen erről szól ez az egész <3

Fura... van egy olyan mondás, hogy ne próbálj megérteni, csak szeress... de igazából nagyon kevés ember képes arra, hogy megtegyen a másikért valamit, ha nem érti, hogy miért kell... mindenkinek kell az indok, az értelem, nem elég az, hogy a másiknak szüksége van rá. Pedig ha nem egy nagy dolog, és lehet rajta javítani, akkor össze kell fogni, és segíteni, nem pedig visszahúzni a másikat, és hagyni, hadd szenvedjen. De nem baj. Talpra kell állni újra és újra, és kitartani, kiállni magadért és abban, amiben hiszel, nem pedig feladni. Még akkor sem, ha nagyon nehéz, akkor sem szabad soha feladni... elengedni igen, erősnek lenni igen, de feladni soha.

"Egyikünk élete sem könnyű. És akkor? Legyen bennünk kitartás, és mindenekelőtt bízzunk önmagunkban. Hinnünk kell benne, hogy tehetségesek vagyunk valamiben, és ezt a valamit - kerül, amibe kerül - meg tudjuk valósítani." /Marie Curie/

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint a fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve, mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint szíves fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt, néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Kosztolányi Dezső

Szomorú dolog történt... ismét. Ez az elmúlt két hónapban már a második haláleset, ami történik az ismerősi körömben. Mind a két emberrel együtt röplabdáztam, habár csapattársak nem voltunk. Az fiút elütötte egy vonat, a lányt elgázolta egy teherautó... T_T

És ilyenkor egy kicsit mindig úgy érzem, mintha megállna az élet. Van egy aprócska időm azon, hogy elgondolkodjam, hogy valóban ennyi lenne? Ennyi lenne mindössze egy élet? Miért ér véget egy pillanat alatt? Vajon... minden így fog végződni? Ennyi lenne ez az egész? Egy álom, az élet, amely a halálba vezet? Annyira hihetetlen...

Hiszen lehet, hogy akit egyik pillanatban még féltő karjaidban ölelsz, a következőben már a sírja mellett állsz... és elmondhatod, hogy ennyi volt... hiszen bármennyire is volt fontos, bármennyit is ért neked, és bármit is tett az életben, egy röpke pillanat volt csupán, és elment... és nem jön többé vissza... nem láthatod a mosolyát, nem hallhatod a nevetését, nem érezheted az ölelését, mert örökre elhagyott... és keresheted, bármerre nézel, nem fogod meglelni...

Elvégezte a dolgát vajon? Azt, amit ezen a világon tennie kellet? Vagy úgy lépett tovább, hogy még csak a közelében sem járt az álmainak? Hiszen, ha belegondolunk... valóban ennyi az élet. Kergetjük az álmainkat, és ki tudja, hogy elérjük-e egyáltalán... mert bármelyik pillanatban vége lehet. És az, hogy elveszítjük a szeretteinket, és hogy ilyenkor egy kicsit mi is meghalunk, azt bizonyítja csupán, hogy mi is emberek vagyunk... mi sem élünk örökké, és eljön az idő, amikor a mi sírunk mellett állnak majd lehajtott fejjel a barátaink...

Nah egy gyors bejegyzés elejéig van még időm :)

Spanyolországban az tetszik, hogy minden nyugodt, minden csendes. Persze, itt is vannak autók, itt is van közelekedés, meg miegymás, de mégis, még a vezetése is mindenkinek nyugodt, nem rohanós, és előzékeny. Nagyon tetszik, mondjuk ide nem költöznék, de szívesen lennék itt többet. Valami csodálatos ez a nyugalom, ami körbelengi ezt az egész országot. Bár nem tudom, hogy máshol is ilyen-e ez, vagy csak itt, de ez varázslatos. A levegő is sokkal könnyedebb, tisztább, és sokkal kellemesebb. De mindennek ellenére azért hiányzik az otthon, hiszen mégis csak ott nőttem fel, és hiányoznak a barátaim is :) Majd ha még tudok, akkor írok, de addig is legyetek jók! <3

"Minden utazásnak van egy olyan titkos úticélja is, aminek az utazó nincs tudatában..."

Nah hát így hajnalok hajnalán, ha már nem jutottam ma ágyikóba, akkor gyorsan írok még pár sort köszönésképpen. Összefutottam egy pár sráccal akik mentek zp-be, aztán próbáltak invitálni hogy menjek, nagyon arik voltak, de hát a kötelesség... így kelletlen, de jöttem tovább villamossal, azért remélem, egyszer még összefutok velük :) Nah hát kérem szépen apró örömök az életben :)

"A boldogság olyan, mint a pillangó - ha kergeted sohasem kapod el, ha csendben leülsz, a válladra száll..."

Ebben a három hétben pedig majd igyekszem gépközelbe kerülni, meglátjuk, mennyire lesz rá időm :) Addig is legyetek jók ha tudtok, hiszen a többi nem számít... Csóközön <3

Nah szóval, a korábbi lehangolóan szomorú bejegyzést egy éjszaka átvirrasztása okozta, és most, hogy ennek vége, újult erővel vágok neki a mai napnak, hiszen holnap utazom!!!! Már nagyon várom, bár hiányozni fognak a barátaim, és rengeteg dologból kimaradok, de azért remélem, így is szép emlékeket szerzek majd! Főleg a "beszélgetés a spanyolokkal" című fejezet terén :) Íme néhány idézet, szívből, szívnek <3 Most nagyon elvont kedvemben vagyok, előre is bocsánat :)

"Soha ne bánd azt, amit tettél, inkább azt bánd, amit nem mertél megtenni, de megtehetted volna... csak nem voltál hozzá elég bátor...  légy önmagad, mert csak akkor szerethetnek mások is igazán, ha tisztában vagy azzal aki te vagy..."

"Azok a dolgok, amelyek a legnagyobb fájdalmat okozzák, Pont azok amelyek a legnagyobb erőt adják, ha képes vagy felállni, és nem sajnálkozni... hanem igen is harcolni..."

"Soha nem késő hogy azzá válj, aki lehettél volna!"

"Aki nem próbálja meg a lehetetlent, a lehetségest sem fogja elérni soha..."

Aztán jók egyetek, míg elvagyok :) Megpróbálok gépközelbe kerülni, hogy írhassak, de ha nem, akkor három hét múlva találkozunk :) Csóközön <3

Gondolom a Ti életetekben is van Valaki, aki nagyon közel áll hozzátok, és úgy érzitek, hogy egy világ sem választhat el titeket egymástól. Az én világom azonban nagyon eltávolodott ennek a személynek a világától, ami azóta is mély nyomot hagyott bennem.

Olyan kapcsolatra vágyom, mint két barátnőmé. Ők egyszerűen hihetetlenek. Mindig ott vannak egymásnak, és nagyon jól kiegészítik egymást. Nagyon jó párost alkotnak, és szerintem ez volt az egyetem egyik célja, hogy egymásra találjanak :)

Én azt hittem, hogy nekem is van ilyen Valakim, aki mindig mellettem áll, de tévednem kellett. Ő mondta, hogy legyünk a legjobb barátok, és mégsem viselkedik barátként. Gondolom, sőt tudom, hogy nehéz Neki is, nem csak Nekem, de... mégis, annyira rosszul esik. Ezért van megint kisebbségi érzésem... habár csak egy picikét. Ő sokkal jobban illik a társaságba, én meg sokszor nem találom a helyemet. Tudom, butaság, mégis ezt érzem. Ez az én démonom, amit le kell győznöm. Csak könnyebb lenne, ha ez a Valaki is segítene ebben, hiszen eddig is ott voltunk egymásnak. :( Nagyon szomorú vagyok... nagyon hiányzik, most, hogy elutazom három hétre még annál is jobban. Valahogy úgy érzem, hogy ő már megtalálta a helyét újra a világban, és ennek örülök is nagyon, de én még nagyon elveszett vagyok. Valahol bolyongok, néha rátalálok az útra, aztán újra elveszítem.

Biztos vagyok benne, hogy Veletek is történt már ilyen... Ti ilyenkor mit csináltatok? Pörgős lány vagyok, mindig megyek, csinálok valamit, megőrülök a tétlenségtől. Csak éppen... néha azt nem tudom, hogy hova tartok... hogy mik az álmaim, a vágyaim... kicsit újra magamra kellene hogy találjak, csak az a baj, hogy ez egyedül nem könnyű. Itt vannak a barátaim, akiket mindennél jobban szeretek és becsülök, de valahogy... mégis magányosnak érzem magam. És ezen sajnos csak egy Valaki tud segíteni, az a Valaki azonban már a saját világában él távol az enyémtől... Azt hittem örök marad a kettőnk köteléke, de úgy látszik tévedtem...

Egy valamit azonban tudok és hiszek: a mosoly mindent rendbe hoz, úgyhogy én is reménykedem, hogy egyszer minden rendbe jön, hiszen ha mosolyogsz, a világ is visszamosolyog rád :)

"Nem az a fájdalom, sírni, zokogni,
hanem a fájdalmat mosolyba fojtani.
Az ember erős, de a szíve megszakad,
ha azt, kit igazán szeret szeretni nem szabad..."

"Tudod miért hordjuk a jegygyűrűt a 4. ujjunkon?
Egy régi kínai magyarázat szerint, az 1. hüvelykujj a szülőket jelképezi, a 2. mutatóujj a testvéreket, a 3. középső ujj Te vagy, a 4. a partnered,  az 5. kisujj a gyerekeid.  Tedd össze a kezeidet úgy, hogy egymásnak támasztod az ujjaidat,  a tenyered nem érintkezik, és a középső ujjaidat behajlítod, így támasztod össze őket. Az ujjaidat próbáld meg egyenként szétválasztani.  A szülők nem lesznek velünk mindig, a hüvelykujjaidat  szét tudod választani.  A mutatóujjaikat szintén, mert testvéreid is különböző életet fognak élni. A kisujjaidat is szét tudod választani, mert a gyerekek is egyszer elmennek a szülői háztól. Csak a gyűrűsujjaidat lehetetlen szétválasztani, mert a partnereknek egy életre szóló kapcsolatban kell hogy legyenek..."

"Minden ember lelkében dal van,
s saját lelkét hallja minden dalban...

S akinek szép a lelkében az ének,
az hallja mások énekét is szépnek..."

"Nő és férfi soha nem lehet barátja egymásnak. Annak a bizonyosnak. Mindenki másnak igen, de annak az egynek soha. Sem találkozásuk előtt, sem elválásuk után. Mert őket egy egészen más érzelem köti össze. Amiben esetlen minden baráti közeledés. Ami sokkal, sokkal mélyebb minden más emberi érzésnél, így a barátságnál is. Mélyebb, egyedibb, megismételhetetlen. Ez nagyon hamar kiderül. Két szempár összevillanásából, egy mosolyból, egy rövid beszélgetésből. Hamar eldől. És kettejük között már soha nem lehet baráti érzés..."

Én azért mégis megpróbálom a lehetetlent <3 "Hiszen nincsen lehetetlenség, csak tehetetlenség..."

Na eljött az idő, hogy ismét a saját írásaimmal traktáljalak benneteket, ne csak idézetekkel, de ígérem, nem maradnak el azok sem :)

Rájöttem, hogy rengeteget köszönhetek a barátaimnak. Tegnap este elhívtak, hogy menjek el velük bulizni, mert amúgy is régen találkoztunk, meg minden, és nagyon boldog voltam. Nagyon jól esett a beszélgetés, a nevetés, nagyon hiányzott ez nekem. Azt hittem, hogy megint egyedül maradtam, de most újra érzem, hogy itt vannak mellettem, és nem fogom elveszíteni Őket. Hálás vagyok nekik azért, ahogy felvidítanak, ahogy mellettem vannak, és ezt sose fogom tudni nekik meghálálni. De azért, majd mindent megteszek :)

Hát igen... ilyen dolog a barátság. Nem mindig vagyunk ott egymásnak, nem mindig tudjuk felkarolni a másikat, de érezzük, ha valóban szüksége van ránk, hiszen pontosan ez a barátság. Néha pontosan tudod, hogy mikor kell kiállnod a barátaid mellett- legyen az hajnali 2 óra, vagy délután 5. A lényeg, hogy Te ott vagy, és ha kell, tanács nélkül hallgatóság vagy- hiszen sokszor már a másik jelenléte is hatalmas segítség lehet. Barátság... hihetetlen, hogy mennyi érzést, mennyi boldogságot, mennyi önzetlenséget, mennyi mennyi önzetlen szeretetet foglal magába ez a szó... amit nem is lehet egyszerű szónak hívni, hiszen ez egy fogalom- egy felejthetetlen érzés... sokszor a kimondatlan szavak többet érnek az elhangzottaknál, és gyakran a tettek többet érnek a hangoknál... hiszen egy baráti ölelésben minden benne van, ami a másikba képes bátorságot, reményt tölteni... amitől képes lesz újra hinni, újra boldog lenni, és érezni, hogy ő is fontos a világnak, és igen is, számítanak rá :)

És pontosan ezektől a barátoktól leszünk mi is jobbak, kicsivel tökéletesebbek - hiszen ők formálnak minket, ők segítenek az úton, vagy éppen ők segítenek vissza minket az útra... sokszor egy észrevétel többet ér, mint ezernyi dicséret - hiszen ők látják, hogy milyenek is vagyunk valójában... számukra válik teljessé a szív, és a lélek... hiszen ha két ember szíve egyszer összekapcsolódott, teljesen soha nem válhatnak ketté... valamilyen szinten mindig is ott lesznek a másiknak, egy icipiciny részük is akár... az, ami érezteti, hogy volt, van és lesz... hiszen a távolság és az idő ugyan megkezdheti az igaz barátságok fonalát, de valójában sose szaggathatja szét... hiszen amíg szívben itt vagyunk egymásnak, semmi akadály nem állhat közénk <3

"Sok ember fog ki- és besétálni az életedbe, de csak az igazi barátok hagynak lábnyomot a szívedbe'..."

"A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget.  Csak ezt az egyet, de ez nem kevés..."

"Mindenki hallja, hogy mit mondasz, a barátok meghallják azt, amit mondasz, de az igazi barát figyel arra is, amit nem mondasz ki..."

"A barátok közötti legrövidebb távolság az ölelés..."

"Barát az, aki akkor is velünk tart, mikor az egész világ ellenünk fordul..."

"A barátság mikor egy lélek két testben lakozik..."

Sokszor érezzük azt, hogy eljutottunk a szakadék szélére,
s elég lenne egyetlen szó, hogy lezuhanjunk a mélységbe.
Ám mielőtt ez megtörténhetne,
lenne ki megfogja a kezed, s oltalmazón ölelne,
néhány szót suttogna a füledbe:
Itt vagyok, ne félj, megtartalak,
Hiszen a barátságunk nem csupán szavak...
Tettek, vágyak, emlékek,
Oltalmazó, gondoskodó érzések...

"Sose felejtsd el mosolyogni. Még akkor sem, ha szomorú vagy. Lehet, hogy valaki beleszeret a mosolyodba..."

"Milyen kivételes ajándék a mosoly! Hiszen nem kerül semmibe, de szívmelengető. Csak egy pillanatig él, de az emléke megmarad. Örömet szerez és táplálja a jóindulatot.  Kiváló ellenméreg irigység és rosszindulat ellen. Biztatást ad a csüggedőnek, erőt önt belé. Nem lehet megvenni, kölcsönkérni, ellopni, nem jelent földi javakat senkinek mindaddig, amíg önként és jó szívvel meg nem ajándékoznak vele. Ha valaki túl fáradt ahhoz, hogy rád mosolyogjon, nézz rá derűsen, mert senkinek sincs annyira szüksége a mosolyra, mint annak, aki már nem tud mosolyogni..."

"A ráncok csak azt jelzik, hol a mosoly helye..."

Az igazi őszinte mosoly többet ér bármilyen kincsnél... hiszen szívedből jön, s a másik szívébe tart... önzetlenül adod, s úgy is jut hozzád vissza... s mikor azt hiszed elfogy, rájössz, hogy valójában sokkal több lesz belőle, ha belenézel a másik szemébe...

"Értékesebb az az erő, amit vereség edz, mint az, amely csak győzelmet látott..."

Nincs annál szomorúbb dolog, ha képtelen vagy sírni, amikor kéne..."

"A legnagyobb dicsőség nem az, hogy soha nem vallunk kudarcot,  hanem hogy minden bukás után képesek vagyunk felemelkedni..."

"A legyőzöttség csak egy ideiglenes állapot; a feladás teszi véglegessé..."

"Néha vereséget szenvedünk.  De a vereséget úgysem kerülhetjük el. Ezért aztán még mindig sokkal jobb, ha az álmainkért vívott harcban veszítünk el néhány csatát, mint ha úgy szenvedünk vereséget, hogy azt sem tudjuk, miért harcoltunk..."

"Az élet hosszú, egy perc röpke, mégis egy röpke percben egy élet törhet össze..."

"Tudod, a magunk sorsának csak mi lehetünk kovácsa... Legalább is én máig így hiszem... még ha közben rá is kellett jönnöm, hogy ehhez nem lehet mindenkinek elég ereje... Most már elnézőbb vagyok, mint akkor..."